Akit a kalapból kihúztál részlet - FÉKEZETT HABZÁSÚ NŐ

A szülei azt mondták: fékezd a nyelvedet!

A férje azt mondja: fékezd a mérgedet! A gyerekei

azt mondják: fékezd az aggodalmaskodást!

Jó néhány nőre igaz: fékezi magát, mert jó kislány, rendes feleség és jó anya. Nem kiabál, nem csapkod, nem veszekszik, nem verekszik. Nem emeli fel a hangját akkor se, ha átverik, becsapják a boltban, ő kér elnézést, ha rálépnek a lábára, hangtalanul söpri ki a hangyákat, csendben küldi el a kéregetőket; halkan kopog át, ha a szomszéd éjszaka is mulatozik; szerényen kuncog egy-egy vicc hallatán. Olyan, mint a fékezett habzású mosópor, nem bugyog túl, nem fodrozódik föl. Ha döntenie kell, akkor habozik, de nem terhel másokat a dilemmájával, nem kérdezgeti hetekig, hogy mit is tegyen, hova írassa a gyerekét, melyik ruhát vegye meg, és melyik ajándékot válassza? A habozása is fékezett, rágódik minden dolgán órákig, napokig, de másokat nem zargat vele.

örök elégedetlenség

Azt gondolhatnánk, hogy mindenki boldog egy ilyen nő mellett, egész nap őt dicsérik, amiért

szolid, visszafogott, fékezi magát. És nem! A fékezett habzású nő körül nincs megelégedés.

Olyan családból jön, ahol sokat követelnek, de keveset dicsérnek. Ahol nagy az elvárás, kicsi a tapsolás. Ahol az a természetes, hogy mindenki tegye a dolgát, magas a mérce.

A fékezett habzású nő már kiskorában önmagának is magasra teszi a mércét. Ha tanul, jól tanul, ha felel, jól felel, ha takarít, szépen takarít. De ha földrajzból hármast kap, alig bír magával elkeseredettségében. Összeszorítja a fogát és elhatározza, hogy ki fogja javítani. És megteszi. A családja azonban sem a hármasra, sem a kijavított jegyre nem úgy reagál, ahogyan ő szeretné. Túlságosan megszidják, ha valami nem tökéletes, és túlságosan természetesnek veszik, ha magas szinten teljesít. Mivel nem kap elég elismerést a sikeréért, ő még magasabbra teszi a saját mércéjét. Folyamatosan az elégedetlenséggel találkozik.

Ezalatt egyre kevesebb kedve lesz a tanuláshoz, már nem érdekli a tanárok dicsérete sem, a

társaié sem, a szüleitől már el se várja. Már bizonyítgatni se akar egy idő után, csak túlélni.

Sótlan könnyek

A fékezett habzású nő tud főzni, csak nem mer. Pedig a főzéshez igen nagy bátorság kell, felelősséggel kísérletezni, arányokat eltalálni, új ízeket bevezetni – merészség. Ő marad a kitaposott utakon, ahogy a szakácskönyve írja, pontosan úgy és annyit. Megbízható és kiszámítható szakácsnő, ahogy mindenben ilyen. De nem ő az, aki kitalál új ételeket, nem ő az, aki külföldön a helyi specialitásokat kóstolgatja, nem ő az, aki másoktól kér recepteket. Inkább néhány félét főz és azokat éveken át ugyanúgy. Így a főztje nem sajátos, nem is túl egyéni, nem felismerhető a jellegzetes stílusról, kissé sótlan, hiszen az ízesítésben is fékezi magát a készítője. Vajon a könnyei is sótlanok? A fékezett habzású nő ritkán sír. Megelőzi a

sírhatnékját: lebeszéli magát a fájdalomról. Igyekszik minél kevesebbet érezni – így védi magát a rossz érzésektől. Már kiskorában megszokta, hogy „befelé sírjon”. Csak önmagának, elbújva, titokban, hogy mások ne lássák, ne hallják. Nem kiabál, nem zokog, nem sír fájdalmában. Összeszorítja a fogát és tűr. Így aztán az évek alatt egyre ritkábban érzi nagyon rosszul magát. Talán van valahol egy titkos naplója, ahová lejegyzi a gondolatait, és ettől megkönnyebbül.

Ő egy fegyelmezett ember, ritkán ereszti le magát, ritkán engedi meg magának,

hogy sikítson, vagy láthatóan kifejezze az érzéseit. Néha még irigyli is azokat, akik jól odacsapnak, odamondogatnak.

Összeszorított fogakkal

Visszafojtja a sírást, ahogyan a nevetést is. Ő soha nem röhög, nem is kacag hangosan, nem sír a nevetéstől, nem dől és nem dülöngél. Persze, mondhatnánk, így is kell, egy nő legyen finom és úrihölgy, legyen ilyen visszafogott, ne legyen közönséges. Aki sír-nevet-csapkod, az közönséges. Mégis vonzó néha az, aki úgy természetes, ahogy van, kimondja-kimutatja az összes indulatát és érzését, hihetünk az őszinteségében, mert nem tartja vissza, ha dühös, vagy ha örül valaminek. A fékezett habzású nő is érez dühöt és örömöt, de annak, amit érez, csak egy töredékét látjuk rajta. Nem borul a nyakadba, ha ajándékot kap, csak illedelmesen megköszöni. Nem sikongat, hogy mindig ilyenre vágyott, juj, de szép, a csomagolása is, talán föl se próbálja a ruhát, ha azt kap, csak később. Valójában csak ő

tudja, tényleg örül-e, boldog-e. A fékezett habzású nő szereti a párját, odaadó és kedves, szolgálatkész, de nem mond nemet. Így aztán a férfiak olyan dolgokat is megtesznek

vele, amit ő nem akar. Rosszul érzi magát, mert mondjuk, a szerelmes férfi úgy csókol, hogy

közben szorítja a nő nyakát vagy húzza a haját, de ő hallgat és tűr. Nem adja a férfi tudtára,

hogy szenved. A férfi pedig tovább teszi, amit ő gondol jónak, mert nincs beavatva. A férfi szeretné tudni, örül-e, boldog-e a nő, de ő nem az, aki a szexuális életében vagy a szerelemben egyértelmű jelzéseket adna. Őróla nem tudja és nem tudhatja a férfi, hogy a szerelmeskedésben mikor mit mennyire élvez. Pedig mindketten jobban járnának, ha képes lenne kimutatni, kimondani, éreztetni, tiltakozni, buzdítani, követelni, biztatni, hálálkodni, vagy más módon a férfi tudtára adni, hogy mikor mire vágyik. De ő ezt nem teszi.

Visszafogott indulatok

A fékezett habzású nő leginkább az indulataival vigyáz. Ő is bizony sokszor mérges, mint

más, sokszor izgul, mint más, sokszor aggódik, mint más nők. Ő sem jobban, mint más, nem is kevésbé, pont úgy, mint mi mindannyian. Csakhogy nem hány szikrákat a szeme, nem zsarol az aggódásával, nem telefonálgat óránként a gyerekei után – bár ő is megtenné –, nem lázad a főnöke igazságtalanságai ellen, vagy a szülei ellen, nem viszi vissza a romlott párizsit a boltba, nem balhézik, nem ír be a panaszkönyvbe. Aki azonban jobban megfigyeli, tudhatja, hogy érző szíve van, telis tele érzésekkel.

Utóirat: szeresd őt, ha ráismersz.

Szeresd magadat, ha magadra ismersz.